Megint futottam. Ugyan azokon az utcákon át, egészen az ismerős erdőig. Lelassítottam a lépteim. Tudtam, hogy sietnem kellene, de a lábaim nem engedelmeskedtek, a megszokás rabjává lettem. Elértem a tisztást, megismertem a környezetet, minden a helyén volt; a magas fák, a sűrű aljnövényzet, a kiszáradt, sárga fű. A két tovább vezető ösvény közül a jobboldalit választottam, mint mindig. Számtalan gondolat suhant át a fejemben, de a téma ugyanaz: mi fog történni, ha odaérek? Már szinte láttam magam előtt a kis falut, benne a templommal, a piactérrel és az apró, régi házakkal, melyek közül az egyik a titok megoldását rejtette magában.
Közben kiértem az erdő sötétebb részéből, egyre jobban ritkult a lombkorona, a naplemente meleg fényei árasztottak el. Tökéletes időzítés. Álomba illő, úgymond. Amikor elhagytam az erdőt, elém tárult a rengeteg legelő és szántóföld, melyek között megbújt a kis település. A maradék utat futva tettem meg, így teljesen kifulladva érkeztem meg a házak közé. Már láttam a templomtornyot, ahonnan csak egy ugrásra van a sárgára meszelt, düledező, romos kunyhó.
A megszokott sebességgel értem el először a templomot, majd a házat is. Beléptem a kis lakba, végigmentem a sötétzöld szőnyeggel borított padlójú folyosón, egészen a leghátsó szobáig. Hát elérkezett a pillanat. A kezemet a kilincsre tettem, és átfutott rajtam a jól ismert borzongás, ami általában kudarccal végződött, soha nem értem el azt a valamit, amiről magam sem tudtam, micsoda, de rettentően vágytam rá. Lenyomtam a kilincset, és néztem, ahogy a kopott ajtó lassan kinyílik. Most vagy soha - ezúttal nem álmodom.
